Tiszta Forrás

A NAPÉKSZER-LÁDIKA

Élt egyszer egy messzi országban, Indiában, egy király, akinek hét leánya volt. Egy nap összehívta a király valamennyi leányát, és azt kérdezte tőlük: – Édes leányaim, hogy szerettek engem?
A hat idősebb így felelt: – Úgy szeretünk téged, mint az édes cukrot, de a hetedik, legfiatalabb lány azt válaszolta: – Úgy szeretlek, édesapám, mint a sót.
A király nagyon elégedett volt a hat idősebb lányával, hanem a legkisebbre erősen megharagudott. – Mit jelentsen ez? – mondta magában. – A lányom csak úgy szeret, mint a sót?
Aztán hívta a szolgáit, és azt mondta nekik: – Készítsetek elő egy gyaloghintót, és vigyétek el legfiatalabb lányomat a dzsungelbe.
A szolgák úgy tettek, ahogy parancsolták nekik. Amikor aztán elértek a dzsungelbe, leállították a gyaloghintót egy fa alá, és elmentek.
A királylány utánuk kiáltott: – Hová mentek? Maradjatok itt! Édesapám nem mondta, hogy hagyjatok magamra a dzsungelben.
– Visszajövünk” – ígérték a szolgák – Csak inni megyünk. – Hanem aztán mégis otthagyták, és visszatértek a királyi palotába.
A királylány csak várt és várt a gyaloghintóban a fa alatt. Már be is sötétedett, ám a szolgák nem tértek vissza. Nagyon megijedt és keservesen sírni kezdett. „A tigrisek és a vadállatok fognak felfalni” – gondolta magában. Végül lefeküdt, és aludt egy keveset. Amikor felébredt, a gyaloghintóban egy tányér ételt és egy kis vizet talált, amit az istenek küldtek neki, amíg aludt. Megette az ételt, megitta a vizet, és máris vidámabb lett, mert azt gondolta: „Az istenek küldhették nekem az ételt és az italt.”
Úgy döntött, hogy mivel már éjszaka van, jobban teszi, ha ott marad a gyaloghintóban, és alszik egyet. „Meglehet, hogy tigrisek vagy vadállatok jönnek és felfalnak” – gondolta –, „de ha mégsem így lesz, holnap megpróbálok kikeveredni ebből a dzsungelből, és eljutni egy másik országba.”
A következő reggelen elhagyta a gyaloghintóját, és útra kelt. Ment, mendegélt, míg a dzsungel mélyén egy gyönyörű palotához nem ért, amely egy másik királyé volt. A kapu zárva volt, de a lány kinyitotta, és bement. Körbenézett, és azt gondolta: „Milyen gyönyörű ez a ház, milyen csodaszép a kert és a medence!”
Minden gyönyörű volt a palotában is, de senki emberfiát nem lehetett látni odabent. Bement a házba, végigment a termeken. Az egyikben vacsorát látott feltálalva, de nem volt ott senki, hogy megegye. Végül egy szobába jutott, ahol pompás ágyon egy királyfi feküdt kendővel betakarva. Levette róla a kendőt, és látta, hogy a királyfi milyen szép még így holtában is. A teste tele volt szurkálva számtalan tűvel.
A lány leült az ágyra, és ott ült egy héten át étlen-szomjan, alvás nélkül, hogy kihúzkodja a királyfi testéből a tűket, egyiket a másik után.
Egyszer aztán jött egy ember, aki azt mondta neki: – Van itt egy lány, akit szeretnék eladni neked szolgálónak.
– Nekem nincs pénzem – mondta a királylány –, de ha eladod őt az aranykarkötőimért, hát legyen, megveszem.
Az ember elvette a karkötőket, és otthagyta a szolgálót a királylánynál, aki nagyon elégedett volt a vásárral. „Mostantól legalább nem leszek egyedül” – gondolta.
A királylány éjjel-nappal csak ült, és húzkodta a tűket, miközben a szolgálólány a palotában tett-vett. Újabb két hét telt el, mire a királylány valamennyi tűt kihúzkodta a királyfi testéből, kivéve azt a kettőt, amelyek a szemében voltak.
Akkor azt mondta a királylány a szolgálónak: – Három hete nem fürödtem. Készíts nekem egy fürdőt, s amíg én fürdök, ülj a királyfi mellé. De ki ne húzd a tűket a szeméből! Én magam fogom kihúzni őket.
A szolgálólány megígérte, hogy nem húzza ki a tűket, aztán elkészítette a fürdőt. Amikor azonban a király leánya elment fürdeni, leült az ágyra, és kihúzta a tűket a királyfi szeméből.
Amint kihúzta, a királyfi kinyitotta a szemét, és felült. Hálát adott az isteneknek, hogy újra életre kelt. Aztán meglátta a szolgálólányt és azt kérdezte tőle: – Ki gyógyított meg és húzta ki az összes tűt a testemből?
– Én voltam – felelte a lány. Akkor a királyfi megköszönte neki, és kérte, hogy legyen a felesége.
Amint a királylány visszatért a fürdőből, látta ám, hogy a királyfi életre kelt, és a szolgájával beszélget. Ennek láttán nagyon elszomorodott, de nem szólt egy árva szót sem.
A királyfi azt kérdezte a szolgálólánytól: – Ki ez a leány?
Ő pedig azt felelte: – Az egyik szolgám.
És attól kezdve a királylány lett a szolga, a szolgálólánya pedig feleségül ment a királyfihoz, akiből időközben király lett. A király mindennap azt mondta magában: – Ez a kedves lány valóban egy szolga? Sokkal gyönyörűbb, mint a feleségem.
Egy nap azt gondolta a király: „Ellátogatok egy másik országba, egy kis levegőváltozásra van szükségem.” Hívatta az álkirálylányt, a feleségét, és azt mondta neki, hogy elutazik egy időre. – Mit hozzak neked, amikor hazatérek? – kérdezte.
Ő azt felelte: – Gyönyörű szárikat, ruhákat szeretnék, és arany-ezüst ékszereket.
Aztán azt mondta a király: – Hívd ide a szolgálólányodat, és kérdezd meg, hogy neki mit hozzak!
Jött az igazi királylány, és kérdezte tőle is a király: – Elutazom egy időre egy másik országba, mit hozzak neked, ha hazatérek?
– Királyom – felelte a lány –, ha képes vagy elhozni, amit szeretnék, akkor elmondom, mi az, de ha nem vagy képes megszerezni, nem mondom el neked.
– Mondd el, mi az! – válaszolta a király. – Bármi legyen is az, elhozom.
– Jól van – mondta a királylány –, egy napékszer ládikát szeretnék.
A királylány sokat tudott a napékszer ládikákról. Tudta, hogy csak a tündérektől lehet megszerezni. És bár minden ládika mást őriz, azt is tudta, hogy az ő ládikája mit rejt.
A király még sosem hallott ilyen ládikáról, és azt sem tudta, milyen lehet. Így hát bejárt minden országot, megkérdezett minden embert, akivel csak találkozott, hogy miféle ládika lehet ez a napékszer doboz, és hol szerezhetne ilyet. Végül egy nap, miután hiábavaló volt minden addigi keresése, szomorúan gondolta magában: „Megígértem a szolgálónak, hogy hozok neki egy napékszer ládikát, és ez idáig nem sikerült szereznem egyet sem. Mitévő legyek most?”
Aztán lefeküdt aludni, és álmot látott. Álmában egy dzsungel tűnt fel, és a dzsungelben egy fakír, aki hol tizenkét évig aludt, hol pedig tizenkét évig ébren volt. A király azt érezte, hogy ez az ember megadhatná neki, amit oly nagyon akar, így amikor felébredt, azt parancsolta a katonáinak és a szolgáinak: – Maradjatok itt, amíg visszajövök. Aztán hazatérünk.
Felült a lovára, és útnak indult a dzsungelben, ahogy álmában látta. Addig ment, mendegélt meg sem állva, míg el nem ért az alvó fakírhoz. A fakír már két hét híján tizenkét éve aludt, mikor odaért. Egy halom levél és fű fedte sáros testét. A király elkezdte letakarítani a leveleket, a fűszálakat és a sarat. Két héten át minden álló nap így tett, míg teljesen meg nem tisztította a fakírt.
Mikor a második hét végén a fakír felébredt, és látta, hogy se sár, se egy árva fűszál vagy levél sincs rajta, hanem egészen tiszta, mély hálát érzett, és azt mondta a királynak: – Tizenkét évet aludtam, és mégis olyan tiszta vagyok, mint amikor aludni tértem. Amikor legutóbb felébredtem, teljesen beborított a piszok és a sár, a fű és a levél, de most egészen tiszta vagyok.
A király még egy hétig a fakírral maradt, és mindent megtett érte. A fakír nagyon elégedett volt a királlyal, és azt mondta neki: – Nagyon jó ember vagy. – Aztán hozzátette: – Miért jöttél ebbe a dzsungelbe? Te nagy király vagy, mit akarhatsz tőlem?
– Egy napékszer ládikát szeretnék – felelte a király.
– Mivel jó ember vagy, adok neked egyet – mondta a fakír.
Azzal a fakír egy gyönyörű kúthoz ment, és leereszkedett egészen az aljáig. Ott állt a vörös tündér háza, akit nem azért hívtak vörösnek, mert a bőre vörös volt, hanem mert mindene vörös volt: a háza, a ruhái és az országa is. Nagyon örült a fakír látogatásának és megkérdezte, mi járatban van errefele.
– Szeretném, ha adnál nekem egy napékszer ládikát – felelte a fakír.
– Jól van – mondta a tündér, és hozott neki egyet, amiben hét kicsi baba volt, és egy kis furulya. – Csak az nyithatja ki a ládikát, akié lesz, senki más – mondta a tündér a fakírnak. – És csak éjjel szabad kinyitnia, amikor teljesen egyedül van. Azután elmondta a fakírnak, mi van a ládikában.
A fakír megköszönte a ládikát, és vitte a királynak, aki nem győzött hálálkodni. A fakír annyit mondott a ládikáról, hogy csak a tulajdonosa nyithatja ki, a többit, amit a tündér mesélt neki, magában tartotta.
A király visszatért a szolgáihoz és a katonáihoz, majd hazaindultak.
Amikor elérte a palotáját, hívatta az álkirálylányt, a feleségét, és odaadta neki a selymeket, kendőket és az arany-ezüst ékszereket. Aztán kérette a szolgálólányt – az igazi királylányt –, és odaadta neki a napékszeres ládikát. A lány elvette a ládikát, és nagyon megörült. Köszönetet mondott a királynak, és elvonult a ládikával. De nem nyitotta ki, mivel tudta, hogy mit rejt, és hogy csak éjjel, egymagában nyithatja ki.
Éjjel aztán elővette a ládikát, és kiment vele egyedül a dzsungelbe egy széles tisztásra, és ott kinyitotta. Kivette belőle a kis furulyát, az ajkaihoz illesztette, és játszani kezdett rajta. Azon nyomban kirepült belőle a hét kicsi baba, akik mind apró tündérek voltak. A tündérek szőnyegeket és székeket vettek elő a ládikából, és berendezték vele a nagy sátrat, ami szintén a ládikából bújt elő egy szempillantás alatt. Aztán a tündérek megfürdették a királylányt, megfésülték, és feltűzték a haját, pompás ruhákba öltöztették, és csinos cipellőt húztak a lábára. Ám a királylány mindvégig mást sem tett, csak sírt. Hoztak neki egy széket a sátor elé, leültették. Az egyik tündér vette a furulyát, és játszani kezdett rajta, a többiek pedig táncra perdültek, és énekeltek neki. De ő még csak sírt és sírt.
Végül hajnalban az egyik tündér megkérdezte: – Királylány, miért sírsz?
A királylány így válaszolt: – Kihúztam az összes tűt a királyból, kivéve azokat, amelyek a szemében voltak, és mialatt fürödtem, a szolgálólányom, akit az arany karkötőimen vettem, kihúzta azokat. Aztán azt mondta a királynak, hogy ő húzta ki valamennyi tűt, és ő keltette életre, én pedig a szolgája vagyok. A helyemre lépett, s azóta úgy bánnak vele, mintha ő lenne a királylány. A király még feleségül is vette, míg nekem a szolgák munkáját kell végeznem, és úgy bánnak velem, mintha szolgáló lennék.
– Ne sírj – mondták a tündérek. – Hamarosan minden jóra fordul.
A reggel közeledtével a királylány ismét belefújt a furulyába, mire a székek, a bútorok és a tündérek apróra összementek, visszatértek a ládikába, és a sátor is eltűnt. A királylány bezárta a ládikát, és visszavitte a király palotájába. A következő éjjel ismét kiment a dzsungelbe a tisztásra, és minden úgy történt, mint az első éjjel.
Egy favágó éppen hazatérőben volt a munkájából késő este, és el kellett mennie a tisztás mellett. Csodálkozott, amikor meglátta a sátrat. – Jártam már errefelé azelőtt is, de nem láttam itt sátrat – mondta magában. Felmászott egy nagy fára, hogy megnézze, mi folyik itt, és meglátta a táncoló tündéreket a sátor előtt üldögélő királylány lábainál. Látta, hogy mennyire sír, bár a tündérek mindent megtesznek azért, hogy felvidítsák.
Aztán hallotta, amint a tündérek azt kérdezik tőle: – Királylány, miért sírsz? – És hallotta, amint a királylány elmeséli, hogyan gyógyította meg a királyt, és hogyan lépett a helyére a szolgálólány, és hogyan tette őt szolgává.
– Egyet se bánd, ne sírj! – mondták neki a tündérek. – Hamarosan minden jóra fordul.
A reggel közeledtével a királylány játszott a furulyán, a tündérek bementek a ládikába, a sátor eltűnt, a királylány pedig visszatért a palotába.
A harmadik éjjel éppen úgy telt, mint az első kettő. A favágó jött, és felmászott a fára, hogy lássa a tündéreket és a királylányt. A tündérek ismét megkérdezték, miért sír, és ő ismét ugyanazt a választ adta.
A következő nap a favágó elment a királyhoz. – Az elmúlt két éjjel – mesélte a királynak –, amint hazafele tartottam a munkából, egy nagy sátrat láttam a dzsungelben, és a sátor előtt egy királylány ült, aki nem tett semmi egyebet, csak sírt, miközben tündérek táncoltak, zenéltek és énekeltek a lábainál.”
A király nagyon elcsodálkozott, és azt mondta a favágónak: – Ma éjjel veled tartok, hogy lássam azt a sátrat, a királylányt és a tündéreket.
Amikor leszállt az éj, a királylány szépen kiment a tisztásra, és kinyitotta a ládikát. A favágó magával vitte a királyt a tisztásra, a két férfi felmászott egy fára, és onnan nézték a tündéreket, ahogy táncolnak és énekelnek. A király látta, hogy a királylány, aki ott ül és sír, nem más, mint a saját szolgálólánya. Hallotta, amint elmeséli a tündéreknek, mennyi mindent tett érte, és mi minden történt vele. Lemászott hát hirtelen a fáról, odasietett hozzá, és kézen fogta.
– Mindig sejtettem, hogy királylány vagy, és nem szolgáló – mondta. – Leszel a feleségem?”
A királylány menten abbahagyta a sírást, és azt felelte: – Igen, leszek a feleséged. Majd belefújt a furulyájába, mire a tündérek a bútorokkal együtt visszamentek a ládikába, és a sátor eltűnt. A furulyát is beletette a ládikába, ahogy mindig tette, mielőtt lecsukta a fedelét, és hazatért a királlyal.
Az álkirálynőt majd szétvetette a méreg, amikor rájött, hogy a király már mindent tud a történtekről. A királylány azonban megkegyelmezett neki, és továbbra is jól bánt vele.
A menyegző közeledtével a királylány küldött egy levelet az édesanyjának, amelyben megírta, hogy feleségül megy egy nagyszerű királyhoz. „Neked és az édesapámnak is el kell jönnötök az esküvőnkre, és feltétlenül hozzátok magatokkal a nővéreimet is” – írta.
El is jöttek mindannyian a lakodalomra, és nagyon megkedvelték a királyt. Az esküvő után a királylány családja ott maradt a palotában egy ideig. Míg a szolgáiknak és a katonáiknak egy álló héten át finomabbnál finomabb sós ételeket szolgáltak fel, a királylány a saját családjának csak édes ételeket készíttetett. Végül azok annyira megunták a sok édességet, hogy nem bírtak egy falatot sem enni belőle. Mikor véget ért a hét, a királylány sós ételekkel teli vacsorát tálalt fel nekik.
Akkor az apja így szólt: – Bölcs az én lányom, bár oly fiatal, a legfiatalabb a lányaim között. Már tudom, mennyire szeretett engem, mikor azt mondta, hogy úgy szeret, mint a sót. Az ember nem eheti só nélkül az ételét. Ha egyik nap édeset főz, másnap sósra vágyik, vagy nem lesz képes megenni az ételt.
Azután az apja, az anyja és a nővérei hazamentek, de gyakran ellátogattak a legkisebb leányhoz és a férjéhez.
A királylány, a király és a szolgálólány pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.