“Tűznél ülök, s elgondolom, mi szépet láttam én, pillangókat s virágokat nyári gyep szőnyegén; aranyleveles őszöket dús túlérett nyarat; hajnali köd, napfény-ezüst, szél járja hajamat. Tűznél ülök, s elgondolom, milyen lesz a világ, ha jön a tél, amelynek én nem látom már tavaszát. Mert annyi minden van ma is, mit nem láttam soha, minden ligetnek […]

CSORBA ÉVA: MEGŐRIZNEK A HAJNALOK Halld meg hangját az álmodó mezőnek, hallgasd nyugodt és mély lélegzetét, halld meg a füvek neszét, ahogy nőnek s zöld szívükből zöld vér fut szerteszét, halld meg a csillagot, ahogy az égen hintázva jár s magában énekel, halld meg a csöndet, amely minden éjjel elalvó szíved mellé térdepel, s ha […]

CSORBA ÉVA: ÁLOM- RÓZSA A földön, a füvek között már aludt a sötét; az ég sem sóhajtott, hűs volt és mozdulatlan, s e rezzenetlen, néma pillanatban egy álom elhullatta sápadt sziromlevelét. Álom volt az – egy álom- rózsa: fehéres, mint a korai halál, s a kertben, ahol szirma hullt, azóta nem mer dalolni semmilyen madár.

CSORBA ÉVA: ALKONYODIK Egy kései és halkdalú madár még szól, amíg nyugodni tér a fény; dalának édes íze a magány – keserűsége: a kínzó remény.