A három toll
Kategória: Mesék
Volt egyszer egy király, s annak három fia, közülük kettő igen eszes és bölcs volt, de a harmadik csak egyszer-egyszer szólalt meg, s akkor is csak keveset szólt, ezért hát elnevezték Egyszerinek. Amikor apjuk megöregedett, s arra is gyönge volt, hogy szájához emelje kupáját, azon tanakodott, kire hagyhatná birodalmát. Összehívta fiait, és ezt mondta:
– Kerekedjetek fel, s aki megtalálja a világ legfenségesebb szőnyegét, s elibém hozza, az lesz örökösöm.
S hogy ne marakodjanak egymással, a kastély kapuján kívülre kísérte őket, majd három tollpihét fújt szét a levegőbe, s ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlük:
– Arra induljatok, amerre a pihék szállnak.
Az egyik tollpihét keletre, a másikat nyugatra fújta a szél, ám a harmadik nem messzire tőlük leereszkedett a földre.
Így hát az egyik fivér jobbra vágott neki a nagyvilágnak, a másik balra, Egyszerit meg kicsúfolták, amiért egy helyben kellett maradnia, éppen ott, ahova a harmadik toll hullott. Egyszeri búslakodva lekuporodott a földre, s ahogy orrát lógatva üldögélt, nem messze a pihétől meglátott egy rejtekajtót. Tüstént fel is nyitotta, s a lefelé vezető lépcsőn elindult. Majd egy másik ajtóhoz ért, amin bekopogott, s mindjárt ki is szólt egy vékony hangocska:
Zöld cselédleányka, hopplá, hopp,
csahos kutyácska, hopplá, hopp,
ugorj a magasba, kilincsig repdesve,
nézd meg, hogy az ajtón ki kopogott be.
Nyílt az ajtó, s egy nagy, dagadt varangy nézett szembe Egyszerivel, körülötte sok kisebb békával. A dagadt varangy tudakolta, mi járatban van erre, s Egyszeri így válaszolt:
– Meg kell találnom a világ legszebb és legpompásabb szőnyegét.
A kövér béka magához hívta az egyik fiatal békát, és ezt mondta:
Zöld cselédleányka, hopplá, hopp,
csahos kutyácska, hopplá, hopp,
keresd a magasban, szekrényig repdesve,
csatos ládikómat hozzad tüstént ide.
A fiatal varangyocska hozta is a csatos ládikót, és a dagadt béka kinyitotta, előhúzott belőle egy szőnyeget, s Egyszerinek adta. De az a szőnyeg olyan gyönyörű és pompás darab volt, amilyet nem látott még a világ, s élő ember nem képes ilyet szőni. Egyszeri megköszönte, azzal ment is vissza a lépcsőn a rejtett ajtón át a föld felszínéig.
A két fivér azt gondolta, öccsük annyira ostoba, hogy üres kézzel fog hazatérni, ezért így tanakodtak egymás között: „Minek is vágjunk bele ebbe a kalandos keresésbe?” S elkérték az első jöttment pásztor feleségétől a közönséges keszkenőjét, s azt vitték haza a királynak.
Egyszeri is éppen akkor tért haza, hóna alatt a gyönyörű szőnyeggel, de ámult is a király, hogy majd leesett az álla.
– Bárhogy is méregetem, amit hoztatok, a legkisebbik fiamat illeti a királyságom.
Ám a két idősebb testvér telebeszélte a király fejét:
– Még hogy egyszeri legyen az uralkodó? De hát annyira bugyuta, hogy még rendesen beszélni sem képes! Ki hallott már ilyet?
S rábírták apjukat, hogy szabjon ki még egy feltételt számukra. A király végül így szólt:
– Amelyiktek elhozza királyi színem elé a legragyogóbb gyűrűt, az lesz a király.
És megint kitessékelte a három testvért a kastély kapuján, s a három tollpihét máris szélnek eresztette. A két idősebbik megint csak keletnek, nyugatnak indult, de Egyszeri pihéje alászállt a dagadt varangy rejtekajtajához, és miután a legény leereszkedett hozzá, elmondta neki, hogy most szüksége lenne a legragyogóbb gyűrűre. Hozatta is a varangy a csatos ládikóját, s elővett belőle egy gyűrűt, mely úgy tündöklött a drágakövektől, hogy a világ összes aranyművese sem lett volna elég, hogy ily gyönyörűt készítsen.
A két idősebb testvér csak nevetett Egyszerin, ahogy elképzelték, mint keresi az aranygyűrűt. És most sem vették a fáradságot, hogy útra kerekedjenek, hanem kiverték a szögeket egy ósdi szekérkerék pántjából, s azt vitték a királynak. Amikor pedig Egyszeri felmutatta az aranygyűrűt, apjuk ismét így rendelkezett:
– Legyen a királyságom Egyszerié.
A két idősebb nem nyughatott, és újra rábeszélték a királyt egy harmadik feladatra: megparancsolta, hogy aki a legszebb fehérnépet hozza haza, azé lesz a királyság. Azzal a három tollpihét a levegőbe fújta, a három testvér pedig éppen abba az irányba indult, mint eddig.
Egyszeri egyenesen a dagadt varangyhoz sietett:
– A legszebb leányt kell hazavinnem.
– Ajaj – sóhajtott a béka -, a legszebb leányt? Hát, épp nincs kéznél, de attól még megszerezheted!
Majd adott Egyszerinek egy sárgarépát, mely középen ki volt vájva, s melyet hat egér húzott. A fiú pedig így mormogott:
– Mit kezdjek ezzel?
– Csak tedd bele a vájatba az egyik békámat – felelte a varangy.
Egyszeri úgy is tett, a békák közül kikapott egyet, s a répahintóba tette, de ahogy a béka belehuppant, abban a pillanatban csodálatos hajadonná változott, a répa pedig valódi hintóvá, a hat egér meg hófehér paripává. Egyszeri megcsókolta a leányt, s a lovak közé csapott, vágtattak egészen a király udvaráig.
A két fivér, kímélve magát, csak addig ment, míg az első két szembejövő csinoska asszonnyal nem találkozott, s hazavitte őket. A király, amikor meglátta Egyszerit és választottját, így szólt:
– Halálom után királyságom a legkisebb fiamé legyen.
De a két testvér megint telebeszélte a király fejét, s azt mondták, nem hagyhatják, hogy Egyszeri legyen a király, s azt kérték, azé legyen a trón, akinek a felesége át tud ugrani azon a karikán, amely a terem közepén volt felfüggesztve. Azt gondolták, hogy a parasztasszonyok könnyedén elvégzik a feladatot, elég rátermettek és erősek, míg a finom hölgyecske halálra fogja zúzni magát.
A király beleegyezett kívánságukba. A két parasztasszony pedig nekiveselkedett az ugrásnak, s át is ugrották a karikát, de annyira esetlenül, hogy összevissza törték kezüket-lábukat. S a szépséges hajadon, akit Egyszeri hozott magával, szökkent kecsesen, és mint egy őz, olyan ügyesen ugrotta át a karikát, hogy többé nem volt helye tiltakozásnak. Így hát Egyszerié lett a korona, s egyszerűen bár, de igen bölcsen vezette a királyságot egészen az idők végezetéig.
(Jacob és Wilheim Grimm)