Tiszta Forrás

Élt valamikor réges – régen egy gazdag kereskedő. Annyi pénzt gyűjtött, hogy messze földön nem volt módosabb ember nála. Úgy élt, mint a kiskirály. A nép nem is hívta másként, csak királynak. A kereskedő-királynak felesége is volt. Együtt éltek vénségükig, míg az asszony meg nem halt. Sírt az öreg kereskedő, siratta a feleségét, magára maradt. Hamarosan elunta magát egyedül. Magához hívatta tanácsadóit, és azt mondta nekik:

• Új királynőről kellene gondoskodnom. De hol találok? Hiszen király vagyok. Nem illő, hogy egyszerű leányt vegyek feleségül.

Azt mondták a tanácsadók:

• Hallottuk, hogy a napnak van egy szépséges leánya. Arany a hajfonata, szeme, mint a két csillag, piros hajnal az orcája. Parancsold meg, hogy hozzák a házadba!

Ki tudja merre van?-kérdezte a király.

Azt tanácsolták neki:

• Szegény emberre bízd. Veszedelmes éd nehéz feladat ez! A rangos emberekért kár volna, ha ott pusztulna!

És egy szegény vadászt vezettek a király elé: Oku-Olájt.

• Nézd ezt a legényt – mondták a királynak-, azt beszélik róla, hogy messze földön a legerősebb és legvitézebb ember. Hozza el ő neked a menyasszonyt.

Megörült a király, azt mondta Oku-Olajnak:

– A Nap leányát akarom feleségül venni. Indulj el és szerezd meg, ahogy tudod. Ha nem hozod el nekem, fejedet vétetem! Holnap indulj útnak!

Mit tehetett a szegény vadász? Nem szegülhetett szembe a király parancsával. Nagy búsan haza indult.

Sírva lépett be az kunyhóba.

– Mi baj van édes fiam?-kérdezte az anyja.

Elpanaszolta a legény.

• Azt parancsolta a király, hogy szerezzem meg neki feleségül a Nap leányát. Nehéz dolog az! A halálba küld a király! Rangos embert persze nem küld, de engem, földhözragadt szegény embert nem sajnálja.

– Ne sírj – mondta Oku- Olaj anyja-, feküdj le, aludjál, reggelre majd gondolkozunk rajta, hogyan menekülhetnénk meg a bajtól.

Lefeküdt a legény, elaludt. Reggel az anyja enni-inni adott neki, és így szólt.

• Azt mondom én neked, fiam, nem az erdőkön túl, nem is a hegyeken túl, hanem a tengeren túl kell keresned a Napnak leányát. Egy kis golyót adok neked. Ha eldobod az úton, az előtted gurul, és mutatja az utat. Menj a golyó után. A tenger partjára érsz. Van a tengerparton egy kopár földnyelv. Azon a földnyelven régi, szuvas csontok hevernek: egy rég kipusztult állat csontjai. Szedd fel a csontokat, és illeszd össze. Aztán menj fel a part menti dombra. Adok neked egy vascsákányt. Túrd fel vele a dombot, s egy vaskalapácsot találsz. Vedd fel, vidd a földnyelvre, és üss vele háromszor a jávorszarvas csontokra. Egyet ütsz,, hús nő a csontokon. Kettőt ütsz, bőr nő a húson. Hármat ütsz, megelevenedik a jávorszarvas, és talpra ugrik. Mondd meg, hogy az anyád küldött hozzá, segítsen rajtad. Segítsen egyetlen fiadon. A jávorszarvas megsegít majd.

Oku-Olajnak egy kis fekete golyót meg egy vascsákányt adott az anyja.

Elbúcsúzott Oku- Olaj az anyjától, eldobta a golyót, az nyomban arannyá változott, és fénylett, mint a Nap. Gurulni kezdett az úton. Elindult a nyomában Oku-Olaj, hogy királyának megszerezze feleségül a Nap leányát. Sokáig ment a vadász. Nem számlálta a napokat, nem számlálta az éjszakákat.

A golyó végül a tengerpartra vezette, a kopár földnyelv közelébe. Körös- körül senki, csak a hullámok csobogtak, csak a sirályok rikoltoztak a szürke sziklák felett. A víz szélén, egy lapos kövön szétszórt, régi csontok hevertek. Félig elkorhadtak már, bemohosodtak.

Megállt a golyó – Oku-Oláj összeszedte, egymáshoz illesztette a csontokat. Sokáig vesződött velük. Rakta így, próbálta úgy- végül elkészült.

Most a kalapácsot kell megszereznem – gondolta.

Körülnézett és meglátott egy magas dombot. A dombon százéves fenyők zúgtak, csúcsuk az eget verte. Oku – Oláj felmásutt a dombra.

A domb tetején fekete kő hevert. Oku – Oláj el akarta mozdítani. Erőlködött, nekigyürkőzött, de a kő meg sem moccant. Oku – Oláj akkor fogta a vascsákányt. Körös-körül aláásta a nagy követ.

Egészen estig dolgozott. Estére elmozdult a kő, mély gödör tárult fel alatta. Belenézett Oku – Oláj a gödörbe.- egy vaskalapács feküdt a mélyén, de olyan roppant nagy, hogy a legény megijedt. Hogyan emelem ki a gödörből?

Leugrott a gödörbe, megpróbálta felvonszolni a vaskalapácsot. Egész éjjel vesződött vele. Csak reggelre tudta kiemelni a gödörből. Vitte a földnyelvre.

Összeszedte Oku- Oláj minden erejét, felemelte a kalapácsot és ráütött a jávorszarvas koponyájára.

A csontokat lassan- lassan benőtte a hús. Még egyet ütött Oku- Oláj – bőr meg szőr borította be a jávorszarvas húsát. Ütött harmadszor- megmozdult a jávorszarvas, kinyitotta a szemét, nagyot lélegzett, és talpra ugrott.

Oku – Oláj sohasem látott még az erdőben ilyen óriási jávorszarvast. Roppant állat volt, vad, ágas-bogas az agancsa. Talpra ugrott hát a szarvas, és megszólalt rekedt hangon, lassan, mintha már réges-régen elfelejtette volna a beszédet:

• Mióta világ a világ, senki sem ébresztett fel. Napfényes föld lakója, mit keresel itt? Miért háborgatsz engem?

Oku- Oláj meghajolt a jávorszarvas előtt, és elmondta, miért küldte messze útra a király. Meghallgatta a szarvas, majd így szólt.

• Nehéz dolog az! A királyod kedvéért nem segítenék rajtad, a te kedvedért sem. De mert egy anya kéri, hogy segítsek egyetlen fián, hát megpróbálom. Ülj le erre a kőre, és várj meg. Elindulok azon az úton, ahol a Nap jár a víz alatt.

Beugrott a szarvas a tengerbe, és eltűnt a hullámok között. Oku- Oláj egéyz éjjel várta a part menti kövön. Megvirradt. Rózsaszínű fény támadt a szürke tenger felett. Oku – Olj úgy látta, mintha két nap kelt volna fel. Az egyik, mint máskor is, az égen úszott, a másik a vízen közeledett a part felé. A vén szarvas közelgett a tengeren, aranyhajú, csillagszemű, hajnalpiros orcájú leány ült a hátán.

Kiért a szarvas a partra. Fáradtan lihegett.

• Nem volt könnyű munka! A szépséges leány leugrott a hátáról.
• Miért raboltattál el?- kérdezte

Oku – Oláj elmondta neki, hogy a király parancsát teljesíti.

• Jól van- mondta a Nap leánya-, nem akarom, hogy bántódásod essék miattam. De ékes ruháim nélkül nem mehetek a királyodhoz. Hozd fel a ládákat, akkor feleségül megyek a királyodhoz.
• Megpróbálom-mondta Oku-Oláj

Felült a jávorszarvas hátára, s az a tengerbe ugrott vele.

A tenger közepén alábukott a szarvas. Körülnézett Oku – Oláj- éles fogú halak tartottak feléje, kitátották iszonyú szájukat, hogy elnyeljék.

• Kapaszkodj belém jó erősen- mondta a szarvas.

Már a tenger fenekén száguldottak. Oku- Oláj két vasládát pillantott meg a homokban. Felkapta a ládákat, vállára emelte. A jávorszarvas kiúszott a partra.

• Ó, de nehezemre esett! – Mondta a szarvas.

A lány megnézte a két vasládát, és azt mondta:

• Köszönöm, Oku-Oláj, de még egy tengeri tehenet is fel kell hoznod a víz fenekéről, mert én csak annak a tejét iszom meg. Más tejet nem szeretek. Ha felhozod a tehenet, veled megyek, de a tehén nélkül nem mehetek.
• Mit tehetett Oku – Oláj? Sóhajtott egyet, a szarvas meg így szólt:
• Ülj a hátamra, megpróbáljuk.

Felült Oku – Oláj a jávorszarvas hátára, az beleugrott a tengerbe, a közepén alábukott, és leszállt a víz alatti birodalomba.

Éles fogú halak vették körül Oku – Olájt, tengeri férgek tekergőztek körülöttük, be akarták fonni a szarvas lábait, lerántani a mélybe Oku- Olájt.

-Kapaszkodj belém jobban – mondta a szarvas, és száguldani kezdett a mélyben.

Nézi Oku – Oláj- egy tehén álldogál a vízinövények között, legeli a vizes füvet.

A legény elkapta a kötőfékjét, húzni kezdte maga után.

A jávorszarvas kiúszott a partra. a Nap leánya ott ült a kövön, várta őket. A két láda mellette.

• No, mindent megtettem, amit tehettem- mondta a jávorszarvas. Elfogyott minden erőm, fáradt vagyok.

– Köszönöm, amit tettél, hűséges segítőtársam- mondta Oku-Oláj, és megsimogatta a szarvas hátát.

Lefeküdt a jávorszarvas a parton, kinyújtózott- és széthulltak a csontjai. A csontok porrá omoltak, a szél kisodorta a port a szürke, hideg tengerbe.

Oku- Oláj vállára emelte a két vasládát, kézen fogta a leányt, megrántotta a tehén kötőfékét, és elindultak hazafelé.

Megérkeztek Oku- Oláj szülőföldjére és mentek a király színe elé.

• Mondjátok meg a királynak, hogy jöjjön a mátkája elé.

Futottak a szolgák a királyhoz. Ő kilépett a tornácra.

• Derék legény vagy Oku- Olűj- mondta, igen szép menyasszonyt szereztél nekem.

Aztán a ládákra nézett.

• Úgy látom, kelengyében sincs hiány.

Akkor vette észre a tehenet.

• Hát ez? Tengeri tehén? No, nem valami szép. Nem különb a mi tehenünknél.

Megharagudott a tengeri tehén. Kitátotta a száját, és –hammm!-Bekapta a királyt.

A Nap leánya akkor odalépett Oku- Olájhoz, a kezét nyújtotta felé.

• Nem akartam feleségül menni a királyhoz, mert nem volt kedves a szívemnek. De hozzád, vitéz Oku- Oláj, örömest feleségül megyek.

Ráütött a pálcájával a két vasládára. Nőttek növekedtek a ládák- két nagy házzá változtak. Az egyik házban csupa finom falat volt, – annyi, hogy száz ember, száz év alatt sem tudná elnyűni.

Oku-Oláj feleségül vette a Nap leányát. Boldogan éltek hárman Oku- Olj anyjával.

Addig életek, amíg meg nem haltak.

dolgán népmese